Éééés a 2. rész!! :D

2.

’A zene mindig összehoz’

Trafalgar Square. Erről az egy szóról a sok ember jut eszembe, akik ott ücsörögnek a tér közepén és kávézgatnak, beszélgetnek, laptopoznak, könyvet olvasnak, vagy tanulnak. Ez egy hangulatos hely sok érdekes arccal. Jah és a zenészeket el ne felejtsem. Mert azok is vannak ott. És ha csak 3 percre is, de én is beálltam közéjük.

Az alig hallgatott zene

   A buszunk egy utcányira állt meg a tértől. Bár nem igazán kellett, a folytatáshoz, mivel a tér után a tipikus angol emeletes busszal jártuk be a várost. Elsétáltunk a térig, míg a sofőr keresett egy parkolóhelyet. A Trafalgar Square gyönyörű volt, igaz nem nagyon sütött a nap, de a szépsége így is jól látszódott. A szökőkutak vízsugarain és vízköpőin megtört egy-egy napsugár melyek szivárványt rajzoltak a kutak fölé. A 46 méter magas Nelson szobor a téren levők fölé magasodott fenségesen, kérkedőn. Vele szemben a National Gallery húzódott büszkén. A hozzávezető lépcsőn az elképzelt sok ember ült, ugyanúgy ahogy fantáziámban. De a hangulat jobb volt, a beszélgetések, a gitárok, a galambok búgásának hangja, összefolyó szimfóniává állt össze, melyet megkoronázott a két szökőkút csilingelő csobogása.

   És a zenészek is ott voltak. A szökőkutak aljában kisebb közönség előtt adták elő műsorukat.

   Elsétáltunk pár énekes mellett, akik gitározva próbáltak agy kis pénzt keresni. Meg is álltunk egyik ilyen csoportnál és együtt énekeltünk az előadóval, végül pár fonttal jutalmaztuk hihetetlen tudását. Ezek után tovább sétáltunk. Megbámultuk a bűvészeket majd trükkük kudarcba fulladása után nevetve mentünk tovább a szökőkút mentén. Elindultunk a lépcsők felé, hogy mi is leülhessünk, és onnan bámuljuk a teret. Miközben ott ültünk, beszélgettünk, és hallgattuk a tér szimfóniáját elrepült az idő, de észre se vettük.

   Egyszer csak visító lányok rohantak el mellettünk papírlapokkal és alkoholos filcekkel a kezükben. Kíváncsiak lettünk mi ez a nagy felhajtás és lassan elindultunk utánuk.

   A lépcsők aljába érkeztünk ahol egy ugyanolyan zenész-csapathoz érkeztünk, mint akik mellett ezelőtt voltunk, de ők valamiért ismerősek voltak. Töprengésem közben barátaim berángattak a tömegbe.

- Én ismerem őket!!!- visította a fülembe Amarilla és ő is elkezdett a táskájában kutatni egy cetli után – Szerinted gond lenne, ha a listára kérnék autogramot?

- Nem, nem lenne gond, egyszerűen megölne – mondtam neki és elhúzódtam egy veszettül ugráló lány útjából.

    A tömeg közepén jártunk és nem tudtam merre tovább, de Ami csak rángatott befelé. Próbáltam nem balesetet okozni oldaltáskámmal és közben megtartani a listát a kezemben, ami nem ment egy könnyen. Mikor odaértünk az első sorba a barátaim elkezdték üvöltözni, hogy ’One Direction’. Akkor már tudtam, hogy rossz helyen járok és azt is tudtam, hogy otthon ezt a számot hallottam utoljára.

   Végignéztem a srácokon. Három barna, egy fekete, egy szőke hajú. Még a nevüket se ismertem. Ezért még kapni fog Ami.

    Próbáltam megfordulni és kijutni a tömegből, de ekkor az egyik énekes, a barna nagyon-göndör hajú zöld szemű rám nézett. Látta az ijedtséget és a menekülés utáni vágyat az arcom, amibe cseppnyi lenézés és undor is társult, a visítozó lányok miatt.

   Visszanéztem rá, mondhatni kihívóan, ő meg rámutatott az egyik szabad mikrofonra. Tudtam miről van szó, de nem akartam belemenni. Csak az a gond, hogy a barátaim is sejtették mire utalt a mutogatás, mert meglöktek a mikrofon felé. Úgy gondolták, hogy jó hangom van. Nem volt mit tenni. Ha már bedobnak a cápák közé, úszok velük. Nem fogok megrettenni egy ilyen feladattól és szégyellni magam életem végéig, mert nem cselekedtem.

    Ledobtam a táskám a földre a gyorsan beletömtem a listám, kihúztam magam és felemelt állal mentem ki énekelni, végig a göndörke szemébe nézve, akinek az arcán elismerés suhant át.

   Annak ellenére, hogy azt se tudtam mit kell énekelni bevállaltam. Senki se mondhatja, hogy nyuszi vagyok. Szerencsére a rádiók lejátszási listái és a kívánságműsorok mentettek meg. Azok nélkül nem ismertem volna ezt a számot. /What Makes You Beautiful/ Akármennyire se az én esetem ez a zenetípus, a leghíresebb dalok megragadnak bennem. És ezt milliószor játszották, így kívülről fújtam a refrénjét.

   Amikor elkezdtem énekelni a göndör hajú csodálkozva nézett a hangom miatt, de nem hagyta abba az éneklést.

   Gyorsan befejeztük a számot és a banda mellett, ha csak kis időre is, de sztár lehettem.

   A kis göndörke végig rám nézett és mosolygott, de én, aki már túl van egy Dren-es eseten, megtanultam, hogy nézzek át a „folyton-flörtölő” srácokon.

   Mikor vége lett egész tapsözönt kaptunk. A lányok ugyanúgy visítoztak, mintha én nem is énekeltem volna. Meghajoltam, és nem törődve a faképnél hagyott bandával elindultam vissza a barátaimhoz.

- Hey várj egy percet. - kiáltott utánam a göndör hajú.

- Celina siess már, indul a városnéző busz. - mondta Ami, mire odasiettem hozzá.

   Felkapta a földről a táskámat, belenyomta a kezembe majd futni kezdett a piros, emeletes busz felé.

   Egy utolsó pillantást vetettem hátra a banda felé. A göndörke épp próbálta lerázni rajongóit és kétségbeesetten nézett utánam. Rámosolyogtam, majd otthagytam őket és felszálltam a ránk várakozó buszra, mely rögtön elindult.

„El se hiszem...”

   Mást nem is hallottam miután felszálltunk a buszra.

„El se hiszem, hogy....

... énekeltél velük,

... nem bírtad ki visítozás nélkül,

... nem kértél közös képet,

... nem vettek be azonnal a csapatba, ilyen jó hanggal,

... Harry így nézett rád.”

 

   Igen. Ezek voltak a legnépszerűbb hozzászólások az eseményekhez. Kis idő után lecsendesült a busz és leülhettem Ami mellé miután megkerestem a busz emeletén.

- Elegem van ebből. - mondtam neki morgolódva.

- Nem hiszem. - mosolygott rám.

- Pfff ... Nem tudom, miért vannak így oda ezekért a srácokért. Úgy vettem észre simán leénekeltem őket, pedig alig ismertem ezt a számot.

- Hé... Itt már nem az számít, hogy ki énekel jobban. Itt már az a fontos milyen híres vagy... Különben nem tagadhatod, ők is jól énekeltek. –mondta és oldalba bökött.

- Nem, nem tagadom. –mosolyogtam vissza.

- Ja, és úgy vettem észre Harry-nek kicsit megtetszettél.

- Az a göndör barna a Harry?- kérdeztem rá.

- Igen. A szőke Niall. Őt felejtsd el, ő az enyém. A fekete Zayn, a vasalt barna Louis, a kevésbé göndör az Liam, és akivel énekeltél az Harry. De vigyázz vele, igen nyomulós. – vigyorgott rám. - Viszont nagyon helyes. És boldog lehetnél, mert lefényképeztelek titeket éneklés közben. - mosolygott rám.

- Ez most komoly? –néztem rá.

- Igen. - mondta és előhalászta mobilját a zsebéből.

   Megkereste, majd megmutatta, mit sikerült lefényképeznie ekkora tömegben. A kép egész jó lett. Jobb oldalt én énekeltem, bal oldalt Harry állt és engem nézett. A háttérben a banda többi tagja.

- Úristen- mondtam. - Csak ne tweeteld légy szíves. - nevettem rá.

- Nyugi. Ezt megtartom, bekereteztetem és szülinapodra megkapod.

   Ezen muszáj volt nevetnem.

Városnézés kicsit másképp

A városnézés megkezdődött. Mindenfelé elmentünk. Buszból nézni mindent, teljesen más volt. A város varázslatos volt, régen mikor otthon nézegettem Londonos képeket, elképzeltem milyen lehet itt lenni, a közelében se jártam. Az utcák, az emberek, a Temze. Mind egy-egy apró rubint London koronáján. És az ékkő a Buckingham palota. Kár, hogy arra még egy napot kellett várnunk.

   Bejártuk London leghíresebb, legforgalmasabb és legszebb részeit. Alig tudtuk kapkodni a fejünk, hogy merre nézzünk. A buszból kihajolva akár hülyének is nézhettek minket, nem igazán érdekelt. A Temze partján is végigbuszoztunk, majd áthajtottunk a London hídon. Mindenki elvarázsolva nézte a csillogó víztükröt, és a Temzét szánó hajókat.

 - Tetszik a kilátás? – rögtön sejtettem ki az. Ami lement megkérdezni az ofőnket, hogy hol fogunk enni. (Persze neki már most a kaján jár az esze.) Megüresedett helyét nem más foglalta el, mint...

- Dren. Miért nem mész vissza a talpnyalóidhoz és adod nekik a szépet?- kérdeztem szépen mosolyogva, majd ránéztem.

   Tekintete az arcomat fürkészte és kezével elkapta egy hajtincsemet, amit rögtön kirántottam a kezéből.

- Mindig imádtam, ahogy a nevemet mondod-vetett rám egy szívdöglesztő mosolyt, de nem vettem be- és tudod mit szeretek még annál jobban?... –várt egy kicsit, de mivel nem állt szándékomban válaszolni neki, megtette magának – Azt, amikor dühösen mondod ki.

   Erre már nem tudtam semmit se csinálni, csak ültem és bambán néztem rá. Nem messze voltam attól, hogy felképeljem.

- Húzz innen Dren – suttogtam mikor visszatért belém a lélek.

- Mit mondtál?- mosolygott.

- Húzz innen Dren –ismételtem hangosabban.

- Jajj ne már. Csak most ültem ide - kezdte a nyafogást.

- Húzz innen Dren, vagy esküszöm, kihajítalak a buszból!! – kiáltottam el magam. Ez sok tekintetet odavonzott, de Dren ezzel együtt lemondott a hódításomról, és dühös pillantást vetve rám felállt.

- Ezt még folytatjuk –mondta, majd visszament a haverjaihoz.

   Én bedugtam a fülembe az mp3-am, hogy kizárjam a világot, és az ablakon kezdtem kifelé bámulni.

   Nem igaz, hogy nem tud leszállni rólam Dren. Ezernyi lány van, akik örömmel vetik magukat elé. Akkor miért engem piszkál. Csak egy oltári nagy baki volt, hogy annak idején belezúgtam. Hogy lehettem ekkora balfék.

   Ezen rágódtam, mivel jobb dolgom nem volt, míg vártam Amarillát.

- Mi volt itt fent? Kiabálást hallottam. – huppant le mellém Ami.

- Jól hallottad. Én voltam. –néztem rá.

- Csak nem megint Dren?

- De. –válaszoltam mogorván.

- Hé. Nyugi. Nehogy már ő rontsa el a napodat. –mosolygott rám.

- Oké. Ezt megfogadom. – vigyorogtam vissza.

   A buszozás másik fele kitűnően telt el.

   Vacsora után visszaszálltunk piros buszunkba, és megkezdődött az esti városnézés.

   London este gyönyörű! Varázslatos! Most hogy busszal láttuk, alig vártuk azt a bizonyos hetedik londoni napunkat. Gyalog a városban este.  Ez után az esti buszozás után mindenki erről beszélt.

   A Temzén tükröződő város fényei, a kivilágított Big Ben, és a Trafalgar Square. A London híd, a London Eye.  Mind esti fényében tündökölt. Mindenki az ablakokon bámult kifelé, és az előttünk elterülő város nézte, ahogy ismét a Temze parton haladtunk, csak most az esti táj volt káprázatos.

    Városnézés után fáradtan értünk vissza a hotelba. Letusoltunk, beszélgettünk kicsit, főleg a Trafalgar Square-en történt eseményekről, majd mindenki ágyba bújt.

   Én még szakítottam egy kis időt naplóírásra. De nézve az üres lapokat, csak pár sort írtam le:

„Nem tudom, hogy látom-e még, nem tudom, hogy hol maradt,

De ha megtalálom, félelmem emel közénk falat”

Félek… félek Dren-től és tudom, hogy próbálkozni fog még. Ő nem adja fel egykönnyen. Ezért félek. De el kell fogadnom. Ez vagyok én örök rettegő, pedig a mai nap folyamán bátrabb voltam, min eddigi életemben valaha.

                A városnézés lenyugtatott, de most kezdődik minden előröl. Az alvás majd megoldja. Egy idézet jutott eszembe az esti buszozásról:

   A tiszta éjszaka

Kihuny s sok csillaga

Magasló trónusáról

Nem reménysugárral világol,

De a sok fénytelen,

Rőt gömb mint gyötrelem

S láz hullik csömörödre,

S rád ég majd mindörökre.

Ezzel becsuktam a naplóm és én is csatlakoztam alvó barátnőimhez.

Reggel, mint kiderült, nem csak nekem volt álmatlan éjszakám, felkelés után mindenki hullafáradtan kóválygott a szobában, mintha egész este fenn lettünk volna.

   Miután nagy nehezen elkészültünk, én egy fekete cicanadrágot vettem fel fekete balerinacipővel, és tunikával.

Hajamat egy oldalfonatba fogtam, végül egy kis sminket is felvittem az arcomra. Levonultunk reggelizni. Már mindenki ott ült a nagy asztalnál, és szendvicse végénél járt. Mi is gyorsan megreggeliztünk, összepakoltunk és már kezdődhetett is a harmadik napunk Londonban.